szandi.eu/blog

Már régóta gondolkodtunk azon, hogy valamit tenni kéne, hogy Maszat,a mi négylábú kedvencünk kicsit szófogadóbb legyen. Blanka / mivel Ő a gazdija / nagyon szomorú volt, hogy bármennyire próbálkozik, nem sikerül megnevelni Őt. Ekkor gondoltam egyet és elkezdtem keresgélni környékbeli kutyaiskolákat. Így akadtam rá Szentendre határán egy szuper kutyasulira, amit egy nagyon kedves pár működtet. Hetente háromszor járunk Eszterhez és Robihoz, akik rengeteget segítenek abban, hogy a kiskutyánk valóban családtaggá váljon. Blanka igazi „ csajos „ programként várja mindig, hogy menjünk a kutyiskolába, hiszen elvégre mi hárman vagyunk lányok a családban. Maszat nagyon sokat fejlődött, pedig még csak most kezdtük!

Nagyon megy az idő, már 12 éve annak, hogy a ebben a házban lakunk! Nagyon szeretünk itt élni! Amikor Blanka és Domika még picik voltak, nevet is adtak neki kedvenc meséik után: Marcipán- Szilaj. 1998 szeptember 29- én költöztünk be, így erre a napra datáljuk szeretett házikónk születésnapját. Minden évben ezen a napon tortát sütök, pezsgőt bontunk és koccintunk a ház falával. Ilyenkor megköszönjük neki, hogy megóv minket minden időjárási viszontagságtól és a gyerekek készítenek valamilyen dísztárgyat neki. Viszont nagyon elhanyagoltuk, mert csak használtuk az elmúlt évek során. Végülis három ilyen kis édes örökmozgó gyerekkel ez természetesnek mondható… Pl. annak idején a nappali plafonján lógó villanykörtére ideiglenesen feltettünk egy rizslámpát. Hát… azóta is az van fenn! Hosszas morfondírozás után végülis úgy döntöttünk, itt az idő: fel kell újítani! Mostmár egy hete, hogy elkezdtük és az életünk olyan lett, mint egy igazi valóságshow. Az itt dolgozó mesteremberek minden nap itt vannak reggeltől késő délutánig és az életünk minden mozzanatának tanui. Már kezdem megszokni. A bútorok egymás hegyén-hátán hevernek, semmit sem találunk. A gyerekek hatalmas buliként élik meg, hogy napok óta a nappali közepén alszunk egy kupacban mindnyájan a nagy rumli közepén. Az éltet minket, hogy a végére viszont minden megújul és a gyerekekkel együtt mi is csak arra fogunk emlékezni, hogy milyen jó volt együtt aludni! Hálát adok a jó Istennek azért, hogy ilyen szép helyen lakhatunk!!!

A napokban segélyakciót szervezett a Tide az árvízkárosultak megsegítésére. Amikor ez tudomásomra jutott, azonnal csatlakoztam az ügyhöz. Egy kamionnyi segélyszállítmánnyal utaztunk Edelénybe. Döbbenetes volt látni azt a pusztítást , amit az ott élő emberek házán okozott a rájuk zúduló víz ! Ablakok törtek be a az éjszaka közepén váratlanul érkező hömpölygő áradattól, ami mindent elmosott, amiért az elmúlt 35- 40 évben annyit dolgoztak ! Sokaknak egy egész élet munkája veszett el és mindent újra kell kezdeni !
Amikor megérkeztünk, sorra jöttek ki az ott lakók az utcára azt remélve, hogy talán valamit enyhítünk fájdalmukon adományainkkal. Sírva borultak a nyakamba, miután átadtam a nekik szánt  mosóporokat, hypókat és egyéb hasznos tisztítószereket. Egy néni zokogva mesélte, mennyire borzalmas volt , amikor látta, hogy a bútorainak a maradványait lapáttal szedik össze. Voltak olyan utcák, ahol több, mint 3 méter magasan állt a víz majdnem 3 hétig! Amikor mi a helyszínen jártunk, hál’ Istennek már szép idő volt, a víz pedig már visszahúzódott. Minden ablak tárva- nyitva állt , szellőztetéssel próbálták szárítgatni az erősen átázott falakat.
Jó volt hallani azt, amit a helyi orvosnő mesélt az összefogásról: ellentétes nézetű, teljesen másképp gondolkodó emberek együtt pakolták a homokzsákokat egymást segítve, soha nem látott egyetértésben! Milyen jó lenne, ha nemcsak a bajban fognánk így öszze !

Nagyon jólesik visszaemlékezni a vasárnapi versenyekre, még így is, hogy enyhén szólva nem igazán sikerült az élen végezni. Csapataimmal sokszor szinte „ vérre menő „ küzdelmet folytattunk. Volt sírás, nevetés, meghatódás és örömkönnyek. Büszke vagyok arra, hogy az összesítésben vezetésemmel a narancssárga csapatnak volt a legtöbb / 5 ! / győzelme. A ráckeveieket már győztes csapatként vettem át, aztán vezetésemmel sikerült még kétszer elsőként végeznünk ! Amikor kiderült, hogy a döntőben is én leszek a csapatkapitányuk, boldogan ugrottunk egymás nyakába és akkor már biztosak voltunk a győzelmünkben! Talán ez volt a baj… Meg voltunk győződve arról, hogy nálunk erősebb csapat nem létezik! Magabiztosan, az eddig elért fantasztikus sikerek mámorával eltelve kezdtünk neki a küzdelmek sorának. Amikor észrevettük, hogy valami nem stimmel, valahogy nem úgy megy, mint eddig, már késő volt. Egyre jobban kezdtünk szétesni… De nem adtuk fel, a remény hal meg utoljára! A legutolsó pillanatig hittünk abban, hogy még meg lehet fordítani az eredményt! Végül , amikor tudtuk, hogy már nincs esély, csak ültünk szomorúan a földön a kérdéssel: Miért?! Lógó orral battyogtunk a 6. helyre… Hát ez van . Ennek ellenére nagyon büszke vagyok rájuk, jó volt velük versenyezni. Remélem még fogok velük találkozni!

Egyre többször jutott eszembe az elmúlt időszakban, hogy milyen régen láttam már Miklós bátyámat   / Fenyő Mikit /. Erre – mintha megérezte volna – meghívott a győri koncertjére! Az eső ellenére rengetegen voltak és fantasztikus volt a hangulat ! Nagyon jó volt újra együtt állni a színpadon, visszaröpültünk egy kicsit az időben! Ugyanakkor nem csak nosztalgia volt, hiszen a sok újabb dal között ezeket a slágereket a mai napig szoktam énekelni a fellépéseimen, igaz jópárat közülük remixelt változatban. Fantasztikus érzés volt úgy felállni a színpadra Miklós bátyám mellé, hogy a kezdetek óta már eltelt 21 év és én még mindig sok szeretetet kapok a közönségtől, igaz ezért mindent meg is teszek Csabival együtt! Ám soha ne felejtem el, honnan jöttem, ki indított el ezen a pályán, méghozzá nem is akárhogyan és csodálatos dalokkal! Míg élek, hálás leszek a Mikinek ezért! Ő olyan nekem, mintha a pótapukám lenne, nagyon szeretem Őt ! Azért azt sajnáltam , hogy most duettet nem énekeltünk. Na nem baj, majd legközelebb…

Nagy izgalmakat hozott Vasárnap a legutóbbi Nagy vagy. Az elején egész jól alakult minden, jó ideig az élmezőnyben voltunk. Aztán szépen lassan lemaradoztunk. El sem tudjátok képzelni, mennyire izgalmas ott, a helyszínen küzedeni a győzelemért . Még a TV képernyőjén keresztül is lerágja az összes körmét az ember, ha beleéli magát. Hát még ott, a küzdőtéren! Amikor kiderült, hogy holtversenyben lettünk harmadikak és pont a legnehezebb, ú.n. síelős játékkal kell bizonyítanunk, hogy jobbak vagyunk, ráadásul a döntő küszöbén, én tényleg azt gondoltam, mindjárt ott a helyszínen elájulok! Totál lerekedtem már a felkészülés perceiben is , amikor magyaráztam a csapatnak, hogy mi legyen a taktikánk. Az első részben én vezettem a csapatot, addig vezettünk is, úgy gondolom, sikerült őket kelőképpen összehangolni! Visszafelé sajnos – hiába készültek fel – annyira nagy volt a drukk, a feszültség, hogy nem tudtak kellőképpen koncentrálni. Rossz érzés volt látni, hogy lemaradunk és egyre jobban éreztem, hogy nem fogunk tudni továbbjutni. Hát ez van…Mindenesetre köszönöm a Szekszárdiaknak, hogy ennyire sokat készültek és ennyire beleadtak apait- anyait! Remélem, még találkozunk, ha máshol nem, valamelyik fellépésemen!

Fontosnak tartjuk azt, hogy mint ahogy a honlap , a műsorom is folyamatosan frissüljön. Éppen ezért május óta újra bekerült a repertoárba pl. a „Csók az óra körül” is. Mivel annak idején nem készült zenei alap ebből a dalból sem, ezért Csabi elkészítette, hogy ugyanúgy élőben elő tudjam adni, mint a többit. Mivel tele van „pakolva” vokállal, sokat gondolkodtunk azon, hogy rajtam kívül ki az, aki közreműködhetne. Amikor a gyerekekkel síelni mentünk, útközben halgattuk a félkész alapot. A gyerekek hátul ültek és egyre hangosabban kezdtek énekelni. Hátrafordultam és elkezdtem magyarázni nekik, hogy mikor, melyik résznél mit kell énekelni. A két nagy tökéletesen tisztán énekelte utánam. A legkisebb, Csabus is nagyon lelkes volt. Boldogan jöttek a stúdióba felénekelni a vokált. Nagyon büszke voltam rájuk, ügyesek voltak életük első stúdiófelvételén! Csak a Csabus vokálozásán kacagtunk nagyokat, sokszor külön Őt kihagosítva hallgattuk vissza a felvételt. Ő a csók helyett csak annyit énelekelt bátortalanul: Csóó! Csóó!!!

A közelmúltban volt egy fantasztikus hangulatú fellépésem Szatmárnémetiben.
Nagyon nagy szeretettel fogadtak a határon túl élő magyar családok , én is mindent megtettem azért, hogy mindenki fergetegesen jól érezze magát. Ennek meg is lett az eredménye. 50 perc helyett 70 percig voltam a színpadon, mert egyszerűen nem tudtam lejönni , nem akartak elengedni… A buli közben feldobtak egy játékot, mondván, a gyermekeinknek küldik. Megköszöntem, majd miközben a színpad szélére készítettem, megjegyeztem, hogy bizony ebből lesz egy kis civakodás otthon, merthogy 3 gyermek vár minket haza. A következő dal alatt felröpült hozzám a közönség soraiból még két édes plüssfigura! Nagyon jólesik, hogy szinte mindenütt úgy fogadnak minket, mintha családtagok lennénk és elhalmoznak különböző kedves ajándékokkal. Azonban ennek a három játéknak mintha varázsereje lenne! Amióta megkapták, szinte le sem teszik őket. Velük alszanak és még nevet is kaptak. Domi Boninak, Csabus pedig Bom-bomnak nevezte el új kedvencét.

Aki látta a legutóbbi Nagy vagyot és a mi csapatunknak szurkolt, annak valószínűleg jól indult a napja! Hihetetlenül összehangoltan versenyeztünk, nagyon odakoncentráltan! Eszméletlenül jó volt a ráckeveiekkel játszani, hiszen a kicsiktől a nagyokig mindenki nagyon nyerni akart! Hát… Fölényes győzelmet arattunk! Hajrá Ráckeve!!!

Gondolom, ti is láttátok már sok helyen, hogy milyen drámai állapotok vannak az országban. Mostanában fellépésekre menet ezt mi is tapasztaltuk. Múlt szombaton a Borsod megyében lévő Vámosújfalura menet döbbentünk meg azon, hogy milyen közvetlen közelről látni, amikor mindent a víz ural. Ha ma lett volna a buli, már el sem tudtunk volna jutni a helyszínre, mert Miskolc és Szerencs között lezárták az utat. Megrázó látni, ahogy az emberek küzdenek azért, hogy megmentsék a házukat, amiben egy élet munkája, a múltjuk és mindenük benne van.
Ugyanakkor jó tapasztalni, hogy mennyien fogtak össze a bajbajutottak megsegítésére! Mint ahogy mi is segítettünk anyagilag, szeretnék ösztönözni mindenkit, aki ezt még nem tette meg, hogy a maga módján próbáljon könnyíteni szerencsétlenül járt honfitársaink nehéz helyzetén! Ha valaki csak 500 forintot tud adni, az is segítség! Nem az összeg nagysága, hanem a jószándék a fontos!
Soha nem tudhatjuk, mikor kerülünk olyan helyzetbe, hogy mi is mások segítségére szorulunk…

Na persze csak gondolatban… Végül mégiscsak ott leszek a Nemzeti vágtán! Szujó Zoli mellett fogom kommentálni a döntő futamot. Nagyon izgulok, annak ellenére, hogy nem fogok lóra ülni. Biztos magával ragad majd a hangulat! Régen láttam már vágtató lovat közelről, biztos hihetetlen élményt jelent majd! Félek,hogy hirtelen még megszólalni sem fogok tudni. Most leginkább csak úgy tudom magam elképzelni, hogy sikongatva szurkolok. Biztos elő fog törni belőlem a rengeteg élmény, amit átéltem, amikor nap mint nap lovagoltam!
Csak nehogy megint elragadjon a hév és elinduljak az alagi versenypályára…
Hiába! Én már csak ilyen drukkolós vagyok. Nagy vehemenciával küzdöttünk a vasárnapi Nagy vagyban is a csapatommal, akik Kalocsáról érkeztek. Nagyon odakoncentrálva végül sikerült harmadikként továbbjutnunk! Nagyon köszönöm nekik, hogy ilyen lelkesek voltak!

A közeledő Nemzeti Vágta idei sztárfutama kapcsán jutott eszembe néhány gondolat, amit szeretnék megosztani veletek. Tavaly előtt  ilyenkor Geszti Péter felhívott, hogy vállalnám -e a részvételt a versenyen. Kértünk egy kis gondolkodási időt, de végülis nemet mondtunk. Régen megszállottan lovagoltam. Képes voltam arra is, hogy három-négy fellépés után, hajnalban hazaérve egy óra alvás után reggel hatkor nyeregbe pattanjak az alagi versenypáján. 1992 augusztusában amatőr zsokéként életem első galoppversenyén a Kincsem parkban 2. lettem! Kállay Pali barátom, aki a világ egyik legeredményesebb zsokéja volt / sajnos ma már nincs közöttünk… / sok hasznos tanáccsal látott el és végig izgult értem. Akkor el sem tudtam képzelni lovak nélkül az életemet! Azonban – micsoda egybeesés- pont azon a napon, szinte ugyanakkor, amikor Szeles Mónika teniszező lányt leszúrták, én súlyos lovas balesetet szenvedtem. Nekem is, úgy, mint Neki, valami végetért akkor…
Három napig voltam kómában, agyzúzódásom volt. Sokáig az sem volt biztos, hogy teljesen felépülök. Egy évig nem szabadott lóra ülnöm. Amikor ennyi idő eltelte után visszatértem Alagra, már semmi nem volt olyan, mint régen. Az volt a legrosszabb, hogy olyat éreztem, amit azelőtt soha. Féltem.
Tavaly az Overdose futam olyan hatással volt rám, hogy pár nap múlva újra Alagon találtam magam. A csodalovat is láthattam közelről, hiszen pont abban az istállóban ültem ismét lóra. Jelzés értékűnek fogtam fel azt, ami akkor történt. Hatalmas izgalommal ültem fel egy állítólag nagyon nyugodt ló hátára. Sok- sok év után ismét éreztem azt, milyen kimenni a pályára egy angol telivérrel. Csodálatos volt! Amikor beugrattam lassú vágtába, azt gondoltam, mindezt csak álmodom. Ám a ló viselkedése egyik pillanatról a másikra megváltozott. Mintha érezte volna, hogy kicsit bizonytalan vagyok. Ágaskodni kezdett, bakozott, kivitt a pályáról, a kezem pedig már véres lett a küzdelemtől, hogy fennmaradjak rajta. Aztán átgondoltam az egész életemet egyetlen másodperc alatt. Három gyermekemet, a férjemet, édesanyámat, a családomat láttam magam előtt. Van náluk fontosabb? Nincs!!!
Még mielőtt rossz vége lett volna – annak ellenére, hogy íratlan szabály, hogy ilyet nem lehet csinálni – , fogtam magam és úgy döntöttem, leugrom a lóról vágta közben. Tiszta por lett a ruhám, meg voltam ijedve, de hál’Istennek nem történt semmi bajom. Azóta sem mentem ki Alagra, pedig a legnagyobb szeretettel fogadtak!
Ezt a „rövid” történetet azért osztottam meg veletek, hogy tudjátok, miért nem vállaltam el a Nemzeti vágta sztárfutamán való indulást!
Amúgy azóta is a ló a kedvenc állatom!!!

Más. Sajnos most vasárnap nem jutottam tovább a cserhátsurányi csapatommal a Nagy vagy-ban. Jövő vasárnap remélem több szerencsénk lesz !
Szandi

Legutóbb, a Nagy vagy-ban a nyírszöllősi csapatommal úgy érzem , végig nagyon jól teljesítettünk. Folyamatosan első- illetve második helyezettek voltunk! Én mindent megtettem a győzelemért és a csapat is lelkes volt!
A rekeszmászás volt az egyetlen feladat, amivel meggyűlt a bajunk, ugyanis a fiú, aki erre „gyúrt” két hete , teljesen más típusú rekeszekkel gyakorolt, így visszalépett…Nagyon kétségbe estünk! Senki nem mert nekiveselkedni. Mivel úgy gondoltam, csapatkapitányként kötelességem helytállni ilyen esetekben is, bevállaltam. Hirtelen és felkészületlenül ért. Nagyon félelmetes volt ott fent a rekeszeken egyensúlyozni! A torkomban dobogott a szívem, remegett mindenem! Amikor először másztam, kiváncsi voltam, a többiek hol tartanak, ezért körbenéztem. Ez lett a vesztem, a kétségbeesés miatt azonnal lepottyantam. A másodiknál már el is fordultam, hogy még véletlenül se történjen baj. Azonban – így, gyakorlás nélkül – esélyem sem volt.
Sajnos nem jutottunk tovább. Ennek ellenére jólesik visszagondolni ezekre a percekre, a csapatom minden tagja nagyon kedves volt ! A végén a fiút, aki mászott volna olyan lelkifurdalás gyötörte, hogy hosszú percekig csak azzal voltam elfoglalva, hogy megvígasztaljam ! Búcsúzkodásnál csak annyit mondtunk egymásnak : „Sebaj, majd legközelebb!”

Itt látható az eset videója : SZANDI ÉS A REKESZEK – VIDEÓ